A galériáról Magyar Műhely Galéria

Cím

1072 Budapest, Akácfa utca 20.

Kurátorok

Szombathy Bálint, Pető Barna, Erdélyi Gyula

Támogatók

Nemzeti Kulturális Alap, Ráció Kiadó

A Magyar Műhely galériáról

Talpalatnyi Párizs a pesti dzsuvában – ezzel a mondattal indította a Magyar Műhely Galéria 2004. augusztus 25-i avatásán ünneplő beszédét Wehner Tibor művészettörténész, megjegyezve, hogy a kiállítóhelynek harminc évvel korábban kellett volna megnyílnia, akkor, amikor már Magyarországon is előfizetőket lehetett toborozni a Magyar Műhely folyóiratra. De hát ki gondolta még a hetvenes évek elején, hogy a Műhely egyszer majd hazaköltözhet, sőt, egyszer majd galériát is nyithat a pesti belvárosban? A galérianyitás lényegében logikus folyománya volt az elkövetkező nemzedék fellépését követő új igénynek, amely szellemiségét tekintve pont az „ős-műhelyesek” polifon művészetének továbbgondolásaként támadt, a képzőművészet felé mozdítva ki a műhelyes figyelmet. És logikus kifejlete annak a folyamatnak, amely a Műhelyt a magánkezdeményezés és önfinanszírozás tartományából átvetette a nonprofit szerveződés tágabb keretei közé, átállította az állami pályáztatás vágányára.

„A kiállítóhely programja terveink szerint egyrészt modellezi majd azt az intellektuális sokszínűséget, azt a kulturális nyitottságot, amelyet könyvkiadási és művészetszervezési tevékenysége folyamán a Magyar Műhely kifejt, másrészt bemutatkozási lehetőséget szeretne nyújtani az országhatáron kívül rekedt, de öntudatos identitással rendelkező, megnyilatkozáshoz ritkábban jutó alkotóknak. A kortárs művészet hagyományaiból, a klasszikus és posztavantgárdból kinövő vizuális kísérletezésnek, az önkifejezés útjait még kereső fiataloknak éppúgy teret adunk, mint az unikális teljesítményt nyújtó, szakmájukat öntörvényű professzionalizmussal képviselő »nagy öregeknek«, mestereknek. A Magyar Műhely Galéria nem akarja kiszolgálni a képzőművészet éppen futó, divatos, »trendi« és gyakran talmi kifejezésmódjait, nem a szeszélyes divatból felkapott, gyakran közhelyes és tiszavirág-életű alkotásokat szeretné propagálni. Az archaikus, hagyományőrző művészet tisztelete, szeretete azonban nem zárja ki az alternatív multimediális alkotások bemutatását” – olvasható a galéria korabeli programnyilatkozatában.

Most, hogy a Magyar Műhely ötvenedik születésnapját jegyezzük, feltehetjük a – helyszűke miatt részleteiben ezúttal is megválaszolatlan – kérdést, vajon eleget tettünk-e az itt felsorolt célkitűzéseknek, szándékoknak. Annyit elmondhatunk: igyekeztünk, és a jövőben is ezt tesszük. Tekintve, hogy nem köteleztük el magunkat egyetlen művészeti doktrína mellett, igazodva a fent idézett szempontokhoz, galériánk „felhozatala” egészében véve poétikai sokszínűséget mutat. Ennek dacára az évek során kialakult egy úgynevezett műhelyes „feeling”, melynek köszönhetően galériánkat a mérvadó fővárosi kortárs kiállítóhelyek között jegyzik, számottevő törzsközönséggel, formázott művészeti holdudvarral, hűséges kiállítói körrel.

Lapunk galériarovata úgyszintén 2004-ben indult. A bevett gyakorlatnak megfelelően katalógus helyett ott tesszük közzé a képes anyaggal kiegészített megnyitószövegeket. Havonta rendezünk új kiállítást, ami évente 12, nyolc esztendőre visszavezetve körülbelül 100 bemutatót jelent. A csoportos kiállításoknak köszönhetően a művészek száma ennél jóval több, a külföldi alkotók pedig mindennek egynegyedét teszik ki.